Személyemmel a Vintage’52 is képviseltette magát a Marshall 50-ik születésnapi koncertjén. Az Audmax szervezésében egy kisebb Magyar különítmény járt kint Londonban. A filmekből is ismert Elm utcai szállás nem teljesen zökkenőmentes elfoglalása után alig vártuk, hogy a Marshall múzeum kiállítása megnyisson. Siettünk az arénához, és már jóelőre beálltunk a bejáratnál várakozó sorba, így hamar bejutottunk a csemegéket ígérő kiállításra. A legnagyobb megdöbbenésünkre a kiállítás összesen 10 fullstack, és a No.1-es Marshall volt. A kiállított erősítők mind vagy reissue, tehát újragyártott volt (JTM100+8x12” láda, 1959SLP reissue, 2203 reissue, JCM900 reissue, Slash signature + AFD 4x12”, Randy Rhoads signature, JVM410+Dave Mustain ládák, Kerry King signature, Yngwie Malmsteen signature, JVM410), vagy ma is kapható signature erősítő. Később az aréna egyik eldugott részében találtunk egy fényképezkedő falat 3 Marshall Custom Shop-os fullstack-kel, de ennyi.

A Wembley arénában (tehát nem a stadionban) került megrendezésre a koncert. Az első hangokat a kísérőzenekar adta, amiben Chris George gitározott, Brian Tichy dobolt, és sajnos a basszer nevére nem emlékszem (elnézést kérek tőle). Majd rögtön az első vendégzenész Billy Duffy volt, a The Cult zenekarból...személyes kedvencem, így azonnal jól éreztem magam, szerettem. Utána Doug Aldrich mint mindig, most is jó volt, csak olyan bosszantóan halk volt, hogy közülünk többen a színfalak mögötti összeesküvésre gondoltak. Doug után Paul Gilbert lépett a színpadra, a dobos posztját Mike Portnoy foglalta el. Mondani sem kell, kiemelkedő zenélés történt...

Kisebb megingás a programban, Phil Campbell. A gitárja nagyon állat volt, egy Marshall 50-ik évfordulós explorer. Következett Kerry King. Bitang egy arc, felsétált a színpadra, bólintott egyet, majd olyat zúzott, hogy csak lestünk. Majd bólintott, és lesétált a színpadról (nyugalom, később még előkerül). Persze ki jöhetne Kerry után, mint a nagytesója: Zakk Wylde. Ismét meglepett mindenkit egy rettenetesen ronda SG FlyingV keverékkel, amit sikerült furcsa csíkosra festetnie...de a kezdeti csodálkozás után csak leszedte a fejünket, olyat gitározott. Zakk papa, széles terpesz, hosszú haj, Gibson, Marshall...nem kellett sokkal több a rockzenéléshez. Na jó, egy kicsit még rá tudtak tenni egy lapáttal, mert Zakk mellé begyalogolt Kerry, aki megint bólintott, megint zúzott, megint bólintott, és lement. Állat jó volt. A csúcspont után gondoltam kimenni rágcsáért, meg piáért a büfébe, úgyis Yngwie J. Malmsteen jött. Szerencsére nem tettem, leesett állal hallgattam (és nem csak én), hogy milyen borzalmasan jó Y.J.M. Energikus volt, hibátlanul kezelt mindent, és valóban zenélt, és nem csak utánozta korábbi önmagát. Az egyik legnagyobb pozitív csalódás volt, és az egyik legkiemelkedőbb produkció. Meg is veszem a legújabb lemezét, így köszönöm meg ezt a koncertet. A doboknál Nicko McBrain ült, aki mit dobos, és mint konferanszié is bizonyított. Jó arc volt, dobolni a borzasztó törökgatyájában ült be, de a színpadon  öltönyben beszélt. Nem lehetett sokat szarakodni a kaja pia kérdéssel, mert Joe Satriani rettenetes természetességgel felment a színpadra, és azonnal gitározni kezdett. Joe nem keveset tud a gitározásról, de itt az előadás is nagyon rendben volt. Főleg, hogy a dalainak a következő részét Paul Gilberttel együtt adta elő. A végén mind a ketten harapták a húrokat (szó szerint), ugráltak mint két tini, és egymásnak dobálták a szólamokat. Két UFOgitáros...nem egyszerű darab egyikőjük sem...jók is voltak, de nagyon. Számomra a következő említésre méltó zenész: Glenn Hughes ragadott magának basszusgitárt. Basszusgitározott, énekelt, szaladgált, és ezeket váltogatta. Tisztelem Glenn apót, de nekem semmilyen plusz örömet nem okozott a dalaival. A 4 órásra (igen, valóban négy órás volt) sikerült koncert záróakkordja a „mindenki a színpadon” típusú zenélés volt. A dal: Smoke on the Water. Értem én, hogy sok gitárost nem egyszerű hangosítani, de hogy egy gitárosnak a szólóját sem sikerült meghallgatnunk, az kicsit fura volt. Ezt már megoldották máshol is, a keverőpulton egy cetlire felírták a zenész nevét, és amikor gitározott, akkor a neve fölött lévő potmétert egy hangyányit megtolták. Ennyi lett volna a keverős dolga is. Nem végezte el, senkiből semmit nem lehetett hallani. Némi beszélgetés után fáradtan, de egy nagy élménnyel gazdagabban gyalogoltam éjaszka végig az Elm utcán, vissza a szállodába. A másnapi esős idő, és az azon a hétvégén lezárt központ metró miatt jó későn érkeztünk meg a híres Denmark street-i hangszerboltokhoz  (zárójeles megj.: a központi metró lezárása miatt a londoniak is térképpel a kezükben kóvályogtak a saját metróállomásaikon, ami nagyjából ötvenszer bonyolultabb és hosszabb, mint a budapesti metró). A sokak által ismert boltokba sorra bementünk, és elámultunk a Vintage hangszerek kultúrájának ilyeténképpeni megnyilvánulásán. Szinte mindegyik boltban ráakadtunk valami olyan különlegességre, amit még ők is vitrinben tartottak, vagy csak nekünk volt olyan bámulásra méltó, így alig értünk vissza az induló reptéri vonathoz, majd a repülőhöz. A képgalériában pár képet lehet látni a koncertről, és a boltok belsejéről. Sajnos az érzéseinket és az ott lévő „vintage illatot” nem tudják a képek visszaadni. Illetve a boltokról azért nem készült negyvenszer ennyi kép, mert egyszerűen elfelejtettem a gépet elővenni, annyira lekötöttek a hangszerek. Legközelebb pótolom, és rommá fotózok minden ilyen kegyhelyet.

Aznap jól aludtam a saját agyamban, de egy sor vitrin mögötti húros szárazfával álmodtam, mögöttem Marshall hegyekkel, világító ládákkal, mellettem ugráló sztárokkal, és a Wembley aréna dugig megtelt lelátóival.

Köszönöm az élményt,

Horváth Attila

Vintage’52